Elżbieta Chowaniec: Gardénia (Thália Színház) 7óra7: 8 pont
Közösség 8.00 pont Megmutatjuk, hogy kell élni 
Magyarország 2009-ben még mindig második volt az öngyilkossági statisztikákban, csak Dél-Korea tudott megelőzni minket, de alkoholizmusban is a top ötben vagyunk. Nincs nagyon ember Magyarországon, aki valamilyen formában ne találkozott volna a tönkrement, elgyötört, boldogtalan, agresszív és romboló élet valamilyen megnyilvánulásával. A hagyomány apáról fiúra, anyáról lányára száll – de vajon örök-e a körforgás?
In medias res: máris egy monológban vagyunk, egy nő beszél az életéről, nehéz felvenni a fonalat, nem tudni, miért érdekes ez, de ez az asszony nagyestélyit visel, mégis a kijevi nyomorról beszél halk zongoraszóló kíséretében. Furcsa. Aztán még egy monológ jön, egy lány beszél az anyjáról, ugyanazokat a hibákat követi el, ugyanazt csinálja, mint ő, neki sem sikerül megtalálni a nagy őt, de a gyerek mindennél fontosabb. Nem, nem a gyerek fontosabb minél, hanem hogy legyen. Anya és lánya gyűlölik egymást – persze, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Családi viszály, veszekedés, ujjal mutogatás… felnő a harmadik generáció is. Anyja és nagyanyja terhe is a vállán, két alkoholista, kell a gyerek, kész a negyedik generáció. Ő már csak azt látja, hogyan fekszik romokban egymáson három meggyötört kor, három generációnyi kilúgozott, összeaszott erkölcs, három gyűlöletes és szánalmas sors, három zsákutca. De ha ebből nem lenne kiút, nem lenne semmi a világon, márpedig a világ van, így kiútnak is kell lenni.
Fotó: Kállai- Tóth Anett Gardénia - Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl AnnaPelsőczy Réka rendező az első pillanattól kezdve egyértelműsíti, hogy nem a nyomorúság maga, hanem a rendszer érdekli. Egy zongoraest sztárjai a szereplők, valamelyik operaházban vagy puccos hangversenyen; a közeg elegáns, kifejezetten nagypolgári. A rémmesének nem is a színpadon, hanem a fejekben a helye, azokban a fejekben, amik hordják magukkal a sérüléseket, cipelik a szülők, nagyszülők nyomasztó hagyatékát. Nem képeskönyvre, hanem katalizátorra van szükség, hogy a hagyatékot ne felejtsük el, hogy legyen esély kezelni. Mert csak azt a problémát lehet kezelni, ami nincs elfelejtve, nincs eltakarva, nincs átdefiniálva. Az alkoholizmus alkoholizmus. Az összeszarva a kanapén fetrengő mattrészeg apa és a meztelenül a szoba közepén ernyedten fekvő öntudatlan szülői pár nem kikerülhető. Nem átfogalmazható. És van az a pont, amikor mindez megérthető, amikor ezen felül lehet emelkedni. Egy generáció, ami a jelenségben nem önmagát, hanem annak a gyökereit látja, ami nem csak vágyja, de tesz is a szabadságért, és amely képes megértéssel és megbocsátással viszonyulni az előzőek hibáihoz. Patetikus? Az. Talán nem is igaz. De hátha.
A választ a K. V. Társulat sem adja meg. Értelmezésükben az éteri negyedik generáció – Spiegl Anna e.h. – olyan romlatlan mint egy szent. Nagy Fruzsina jelmeztervező munkája pedig itt válik igazán szerves részévé nemcsak a formának, hanem a jelentésnek is, a negyedik generáció ugyanis hófehér lepelben, angyali nyugalommal és magától értetődő, minden gúnytól mentes megbocsátással szinte lebeg anyja, nagyanyja és dédanyja felett. És érdekes, igazából ekkor kap emberarcú vonásokat a többi nő is, akik ezúttal együtt próbálják meggyőzni a negyediket, hogyan kellene élni, felhozva példának az ő remekbe szabott, makulátlan, önfeláldozó pályafutásukat. Urbanovits Krisztina eddig a pillanatig inkább kontúrokban létezik, Száger Zsuzsanna a koncepciózus drabalitáson túl ekkor találja meg az arányokat, és bár Bartsch Kata eddig is jól érezte az elidegenítés és a valóságos közti határt a játékban, a hármas jelenetben még inkább önazonosnak tűnnek a fájdalmasan kisszerű és közhelyes mondatok, Spiegl Anna pedig nem tesz ironikus élt a szentség képébe, viszont emberarcot formáz neki. Az iróniát köríti helyette a rendező, csak hogy ne legyen egyszerű a képlet, és ne feledkezzünk bele az eleve elrendeltség kényelmébe.
Fotó: Trokán Nóra Gardénia - Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl AnnaAnnak ellenére, hogy az előadás kicsit nehezen szüli meg önmagát, és a humort egyelőre inkább Kákonyi Árpád egyébként rendkívül szellemes és némi színészettel is megspékelt zenéje adja, a kibontakozó minimál körmagyar női megfelelője nagyon-nagyon nem kijevi történet. A téma hiánypótló – még ha nem is példa nélküli, gondoljunk csak Tamási Zoltán Hű, de messze van Petuski című remekére –, a forma pedig amilyen egyszerű, annyira céltudatos. Ehhez viszont kevésbé alkalmazkodik a túlzó színészi játék, aminek a humorát még nem sikerült kiaknázni, másféle kölcsönhatásba pedig egyenlőre nem kerül az anyaggal – mindössze elidegenít, de azt megteszi helyette a díszlet és a jelmez is. Ennek ellenére azonban a Gardéniák egy olyan történet, ami nem hogy nem példa nélküli, sokkal inkább jellemző: a magyar valóság egy eltakarni kívánt szelete, női szemmel – de nagyon nem csak nőknek, hanem annak az országnak, ami még mindig a második az öngyilkossági statisztikában, és a top ötben van az alkoholizmust tekintve is. Egy országban, ahol mindenki tudja hogyan kell élni, de valami miatt csak nagyon kevesen merik tényleg azt tenni.
Zsedényi Balázs
